Előfordul, hogy a bús férfi nem panaszkodik, hanem általában csak úgy van. Nézeget (jó, azért szomorúan, vagy inkább afféle szelíd mélabúval). Küszködik, törekszik, csinál. Mászkál, kirándul (másokban), vendégeskedik. Sokan szeretik a költészetet, az ő szerencséjükre ez a kedves, emberi férfi nagyon jó költő is egyben. Ez is előfordul. Olykor maró gúnnyal is beszél, hogy máshogy tenné (ez itt egy új, még romosabb lelkű Közép-Kelet Európa is, ahol Hrabalnak még mindig igaza lenne: nem érdemes kijózanodni), de gúnyában szeretet és szánalom van, általában is a törött és kifacsarodott lényekkel való sorsközösség vállalása. Ez persze elvileg nem túl bonyolult, hiszen felnőttként milyen egyéb elképzelésünk lehetne az életről? Soós Gábor nem növesztett költői attitűdöt magának, sallangmentes, szelíd, pontos. Halkan megjegyzem, azért tudjuk, milyen régi és erős esztétikai iskolát jelent ez a „vonal”. Egyszerűsége nem formai, tele van lírai játékkal, zsonglőrködéssel, tűzszerekkel. Csak fontos velejárója a kockázat: az ilyen hangvétel nélküli hangvétel megköveteli, hogy a vers éljen, hogy evidens legyen, amit a valóságból kivágott, ha már annyira velünk történik, újra történnek velünk a hősök (bizony fehér babák ők, lányok és nők) és a főhős (afféle férfi, mint említettem, egyébként ráadásul bízva bízik), ahogy Whistler mondta, „a művészet megtörténik” Soós Gábor verseiben: mi magunk, ez a nekünk adott világ.
Horváth László Imre
