Elena Armas

De van időm, Catalina. Ami azt illeti, rengeteg. – Még a kocsi sötétjében is éreztem, hogy az óceánkék szempár olyan őszinteséggel néz rám, amire nem voltam felkészülve. – Csak olyanra várok, aki meg is érdemli.

kellett volna és nem is akartam tudni: hogy középkorú szomszédom semmit sem visel a köntöse alatt. A világon semmit.
A látvány legalább annyira lesokkolt, mint a cementdarab, amely majdnem eltalált a kanapé felé menet

Követtem a tekintetét.
A kezem. Erősen szorítottam a karját. A kart, amely, csak most láttam, rendkívül erős volt. Csupa izom. Kőkemény. Feszes.
Egyszerre néztünk fel, csodálkozva bámultam a barna szempárba