„Ryll Thean belenézett. A tükör
visszavetítette képét, egy sárga, elefántcsontszerű arcot, mely sima
volt, redőtlen, a szoborszerű homlokot, a nagy fekete szemeket, melyek
búsan néztek, a szájat, melynek két szélébe mintha egy szobrász vésett
volna két kicsiny, kemény, merőleges vonalat. A száj volt ez, szigorú
vonalával, halvány rózsaszínével, az énekesnő szája, mely a világ
legszebb hangjának bűvöletét varázsolta az emberek szívébe, a száj, mely
énekelt, játszott, zokogott és kacagott a festék alatt, amelyet
megjelölt a szenvedély és a gyász, s amely gőggel tudta elrejteni minden
titkát egy gazdag és ragyogó életnek… A száj, mint egy apáca szája,
aki cellája rejtekében sokat álmodik és sokat gondolkodik, és ismeri a legfinomabb elragadtatásokat és a legridegebb lemondást, akinek ismerős a halál és nyugtalanító teher az élet, durva teher, amit le kell vetni… A száj, amely elfeledte az élet italának édességét és forróságát és csak
játszott szerelmeken keresztül érezte meg újra és újra, hogy másnap
megint elfelejtse…”
