Miután hirtelenjében újra, de összességében már vagy ezredjére rádöbbent, hogy egyszerűen képtelen megszokni a sötét világűr rémítően végtelen „mélységét”, és szó szerint erőnek-erejével kényszerítette ki magát a külső zsilipajtón… Manu megpihent egyetlen pillanatra… majd miután az űrruha derekáról lelógó biztosítókötél karabinerét az alattomosan benne munkálkodó pánik ellenére is rutinos magabiztossággal a szerelőkorláthoz kapcsolta, vontatottan „nem akarom” mozgással, mondhatni már-már majdhogynem négykézláb megindult a napvitorla beragadt „csápja” felé…
Miközben mindvégig erőnek-erejével próbálta kizárólag a hamiskás biztonságérzetet nyújtó hajótestre fókuszálni a tekintetét…
Ameddig csak lehetett.
Vagyis addig a nem egészen negyed óráig, míg el nem érte a biztos támpontokhoz ragaszkodó emberi agya által fentnek kinevezett „hajóhát” azon pontját ahonnan már nem folytathatta tovább ezt a furcsa „négykézlábasdit”… és bármennyire is ódzkodott a következményektől, muszáj volt felegyenesednie… amihez előbb a lábán viselt ormótlan csizmaorrokat egymás utánijában akkurátusan beakasztotta a speciálisan erre a célra kialakított „papucsokba”… majd a legalább ugyanannyira bumszli kesztyűbe bújtatott ujjainak ezúttal már idegesen esetlen mozdulataival kiakasztotta a karabinert… hogy szabályos lassított felvételként, szó szerint milliméterről-milliméterre nyújtóztatva ki a lábait, tétován felegyenesedhessen…
És az űrhajó jótékony „fedezékéből” kibukkanva, a Merkúr pályasugaránál jóval közelebbi, tőle alig hatvanmillió kilométerre lángoló Nap minden mást elhomályosító fénye még a speciális szűrőn keresztül is szinte azonnal elvakította!
