„A ragyogó napsütésbe kilépve ösztönösen hunyorogtam, majd megtorpantam. Ültek a padomon. Kissé megremegett a térdem, de azért erőt vettem magamon, és továbbmentem.
— Te mit csinálsz itt? — kérdeztem Cortezt, aki a pad támláján ült, és ölébe ejtett kezében tartotta a zenelejátszóját.
— Ülök — felelte olyan stílusban, mintha ez azért elég egyértelmű lenne. Jó, tényleg az volt, a vak is láthatta, csak éppen…
— Miért itt? — kérdeztem cseppet sem kedvesen.
— Tudtommal már nem foglalt ez a hely — nézett mélyen a szemembe, nekem pedig felkeltek a pillangók a gyomromban, és úgy döntöttek, hogy egységes erővel próbálnak kiszabadulni. Kérdőn körbenéztem, remélve, hogy valaki segít, de azonkívül, hogy az udvaron állók kétkedő és sanda pillantásokat vetettek felém, senkire nem számíthattam. Márpedig én le fogok ülni! Ez az én helyem! Pár „egyik lábamról a másikra állok” mozdulat után fogtam magam, és felültem Cortez mellé. Ennél furcsább még soha, semmi nem volt.
— Akkor én olvasok — közöltem, de ahogy kimondtam, már meg is bántam. Miért jelentettem be? Mi ütött belém?
— Jó — mondta elég furán. És ezen nem csodálkozom .”
