„— Ne higgyenek neki! Csirkefogó,
szélhámos, a haja sem igazi. Fodrászhoz jár. Isten bizony festeti, és tartós
hullám van benne. Száradjon el a nyelvem, ha hazudok. Eddig nem árultam el, de most csak tudják meg!… Nem is volt kombájnos sohasem.
Másnap a tél hírnökeként leszállt a köd. Azt hiszik az emberek, a ködben kiabálhatnak, mintha falak vennék körül,
pedig inkább még szárnyakat kapnak ilyenkor a szavak. Az asszonyok megint
összefutottak nálunk a kút körül. Összefutottak, és lett olyan csiripelés,
mintha seregélyek szállták volna meg a szőlőnket. Az állami gazdaságból idehallatszott
a férfiak kapájának harsogása, a ködbe bújt asszonyok mégis úgy beszéltek,
mintha szavukat senki nem hallaná. De hallották az emberek. Kapával a vállukon
feljöttek olyan magasra, hogy kilátszottak a ködből. Az asszonyok még ekkor sem hagyták abba, sőt, egyre jobban nevettek, összecsapkodták a kezüket, úgy csodálkoztak
a kombájnos aranyhaján.”
