Amíg élünk

A stockholmi utcákról készült képsorok úgy néztek ki, mintha egy zombiapokalipszisről szóló filmből vették volna őket.

Mint egy érzelmi dominó: Amanda Johannest akarta, aki Simont akarta, aki Tildát akarta, aki valaki mást akart.

Megnéztem a híreket. Egy isztambuli földrengésben csaknem százan meghaltak, és ezrek váltak földönfutóvá. Egy rádzsasztáni atomerőműben, amelyben már alig maradtak dolgozók, felrobbant az egyik reaktor. Szíriában, ahol az emberek már régóta egyfajta apokalipszisben élnek, megint összecsapások voltak.

Az emberek azt hiszik, a keserűség egy érzés, de valójában fizikai jelenség; a keserűség addig mérgezett, mígnem már lehetetlen volt megkülönböztetni attól a sok szartól, amit belém tömtek.

– Sok okos dolog van benne felnőtteknek is – feleli, és leül az ágyra. – Egy üstökös tart Mumin-völgy felé, és persze mindenki nagyon fél. De megragadják az alkalmat, és megtesznek mindent, amihez kedvük van, amíg még lehet.

Inkább a könyvespolchoz lépek. Borzongás fut végig rajtam, amikor átböngészem a címeket. Állattemető. A bárányok hallgatnak. Amerikai psycho. Kiváló holttestek. Dark Matter. Uzumaki. Kulcs a zárját. Már a hátlapszövegektől félni kezdtem a sötétben.

Verekedés. Nemi erőszak. Túladagolás. Emberölés. Vandalizmus. Majdnem ugyanolyan rossz volt a helyzet, mint amikor értesültünk az üstökös közeledéséről, és az emberek megbolondultak.