«Egy piros kerti széken ült a fiatal orvos. Vele szemben egy unom, okos asszony. Az orvos boldog volt, mert szerelmes volt az életbe. Hosszú küszködések után végre feléje mosolygott az elegáns, nagystílû jövõ. Nem kell már többé szegény, viaszsárga, fonnyadt munkásasszonyokat auszkultálnia, hanem bejáratos lesz illatos budoárok tilosába, és csipkék közt fogja hallgatni asszonyi szívek lázas dobogását. Szinte szerelmes volt ebbe a huszonnyolc éves asszonyba is, aki elsõ elõkelõ páciense lett. És hogy a dús nedves pázsitlevél közül egy pici hirtelenzöld béka pottyant ki, mosolyogva gondolt arra az idõre, mikor elsõ, olcsó mûszereit egy piszkos, mohás udvar kis békáin próbálta ki. Most jólét, fényûzés övezte. Hirtelen arra gondolt, hogy az az elõkelõn gyöngéd asszony, aki vele szemben ül, képes volna-e megcsalni az urát. Az asszony nyugodt, szép szürke szeme az orvos kezén pihent, amelyen finom illatszer nyomta el egy orvosság erõs, illó szagát. Méltóságos asszonyom, kezdte az orvos, amióta csak ide járok, egyet tapasztalok folyton: hogy minden orvosságomnál jobban használ önnek az a zavartalan boldogság, az a csodálatosan meleg házasélet, amelyben él. Tíz év óta mosolygott az asszony. Hihetetlen! Mert azt látom, hogy még mindig úgy szeretik egymást, mint ahogy a mézeshetekben szokás…» (PROMÉTHEUSZ — részlet) "
