«Amikor Mackó első alkalommal hallotta a hegedű hangját, teljesen elborzadva fogadta.
Hideg borzongás futott végig a hátgerincén. Fenyegetően dörmögött és a szaunapad alá menekült, ahonnan úgy bámult egy darabig Mattira, mintha kísértet látna.
Végül olyan érzése volt, mintha teljesen megfeledkezett volna a dallamról, sőt Mattiról is. Tompa, alaktalan képek jelentek meg a lelki szemei előtt. Úgy érezte, mintha egy feneketlen mélységbe merülne, ahol fák recsegnek-ropognak, vihar zúg, mennydörgés villámai és dörgései kergetik egymást, majd onnan felemelkedik a kéklő, végtelen magasságba, ahol olyan lényekkel találkozik, akik ugyanolyanok, mint ő maga, és ahol a fivérei, nővérei és barátai lakoztak …
Mackóból könnyek törtek elő! Teste megrándult, mintha összeszorítaná valami, és különös bőgő nyöszörgő és horkantó hangok törtek elő a torkából.
Könnyezett a vágyódástól, bár nem tudta megmagyarázni magának, hogy miért. Ráadásul a legkülönösebb az volt, hogy amikor a dallamnak vége szakadt, és ebből az elgyengítő, elernyesztő érzésből kiszabadult, azonnal epekedni kezdett vissza ebbe az érzésbe.»