A szemtanúk ekkor még mindig féltek, görcsös rémület bénította meg őket. Ez persze befolyásolhatta vallomásukat, emlékeiket. Ugandában szóba sem jöhetett az, ami már olykor nálunk, Magyarországon is megtörténik: hogy a kutatók az ilyen szemtanúkat (beleegyezésükkel) regresszív hipnózisnak vetik alá és elmondatják abban az igazmondó állapotban, mit is láttak valójában. Ezek a vallomások gyakran részletesebbek, mint az éber állapotban közöltek.
Ismétlem, ott olyasmiről szó sem lehetett. A riporter — mint cikke végén megjegyezte — csak négy nappal az esemény után találkozott a szemtanúkkal. Még mindenre emlékeztek, vagy úgy hitték. Ami a jelenség befejezését illeti: a sivító hang kíséretében felemelkedő szerkezet nyílegyenesen tört az ég felé. Ők ott maradtak lenn a földön és felszegett fejjel bámultak utána. Az ufó még csillant egyet-kettőt, aztán fekete ponttá lett, végül eltűnt az ég csillogásában.
Az ugandai riporter egyetlen pillanatig sem sejtette olvasóival, hogy a szemtanúk esetleg részegek vagy krónikus hazudozók voltak (ami gyakran megesik a közelebbi égtájak sajtóiban…). Tényként könyvelte el mindazt, amit láttak, becsületesen ismertette az egymástól eltérő észleléseket, tanúvallomásokat. A cikket sem zárta olyan gyanakvó vagy ironikus félkérdőmondattal, mint az mifelénk szokásos. Nem vonta kétségbe sem az eseményt, sem a szemtanúk szavahihetőségét.
