Krasznahorkai László költői erejű, kíméletlenül pontos víziói időről időre igazolást nyernek – minél inkább távolodunk megírásuk idejétől, annál ismerősebbnek tűnnek, mígnem hétköznapjainkban megelevenedő realitásként ismerünk rájuk. A regénybeli történet ezúttal is egy olyan végpontról indul, amikor megszokott kérdéseink és válaszaink, a létezésre vonatkozó fogalmi készletünk hirtelen csődöt mond. A megváltatlanság apokaliptikus távlatot kap, de az ítéletet a szereplők mérik magukra. A szerző mélységesen szkeptikus történelemszemlélete elutasít mindenféle hamis messianizmust és önáltató életstratégiát, ugyanakkor fokozott érzékenységet és részvétet érez valamennyi vereséget szenvedő és vereségre ítélt ember iránt. „Mint a legjobbaké, Krasznahorkai László művészete is a valóságba varázsolja vissza olvasóit, a reménytelenség és a mindig egy emberre szabott remény szűk mezsgyéjére, ahol a tét már – nem az irodalom.” – írta egyik méltatója.
