Mert a politikai szöveg természetes igénye, hogy az olvasó figyelmét mindvégig és minden sorában a mondandójára irányítsa, s azt egyértelműen és érthetően fejezze ki. Úgy, hogy az iskolázatlan ember és az egyetemet végzett szakember egyaránt megértse. A politikai szöveg írója tehát nem beszélhet kiválasztottakhoz, nem művészkedhet. Mindezek tudatában tán azt mondhatom, hogy bennem, a politikusban, értelemszerűen két író él. Az első, aki az író voltában kitalált (megélt) mondanivalót művészileg igyekszik megformálni, a második, aki a bennünket körülvevő köznapok, az élő valóság valamely szeletét teljesen egyértelműen, formailag lemeztelenítve törekszik megfogalmazni. Olykor külföldi államfők, olykor politikus kollégák, de javarészt általa teljesen megválaszthatatlan olvasóközönség, tehát a klasszikus mindenki számára. Mégpedig félreérthetetlenül. Mindkét írói eljárásmódot ismerem: a szépíróét, aki a könyveit megvásárló, és a mondandóját feltehetőleg pontosan követni képes olvasó vagy színházi néző számára ír, tehát megengedheti magának a művészi kétértelműséget, sőt többértelműséget is, de a politikus íróét is, aki ezzel a kiváltsággal nem élhet, mert szavainak aranyfedezete nem művészi, hanem egyértelműen morális természetű. Ez a két írólét, a művészi felelősséggel és a könyörtelen igazmondás felelősségével küszködő író ellentéte, életem egyik nagy kalandja volt.
