A párválasztás tulajdonképpen nem más, mint próbálkozás. Nem hiszek az örökké tartó szerelemben. Nem hiszek a nagy őben. Nem hiszek abban, hogy mindenkinek van egy ideális párja valahol ezen a bolygón. Dajkamese. Shakespeare és Hollywood. Csak más fénytöréssel. A teátrális önfeláldozás, az összejövés-megkedvelés-összeveszés-kibékülés-naplementébe utazás örök körforgása.
Soha egy kurva szót nem szól senki arról, hogy mekkora szívás mindaz, ami az árnyékos oldalon várja az embert. Soha nem kerül szóba, hogy összeköltözünk, soha nem kerül szóba, hogy mindenkinek be kell dobozolnia a saját szarjait, soha nem kerül szóba, hogy ki viszi le a szemetet, hogy reggel büdös a szám, hogy túl sokat iszom, hogy kompromisszumképtelen vagyok, hogy nem tudok felelősséget vállalni másokért, hogy gyakran komor vagyok és kezelhetetlen, hogy fehér lovon vágtató fekete lovagnak gondolom magam, és arról sincsen soha szó, ha valaki önző, ha nem tudja, hogy mit jelent osztozkodni, soha nincsen arról szó, hogy egy szociopata vagy hogy szuicid hajlamú, soha nincsen arról szó, hogy egyébként a szülei gyökerek, hogy a gyerekkora egy rakás szar volt, hogy képtelen kötődni másokhoz, hogy nárcisztikus, hogy igazából emberek közé sem szabadna engedni, nemhogy egy másik ember szívét bízni rá, amit mániákusan újra és újra összetör.
