„— Na, Cortez is megtalálta a sulit. Éppen ideje volt, nem fogom életem végéig tartogatni a jegyzeteket — sóhajtotta tettetett unalommal az arcán, és becsapta a szekrényajtaját.
Elfordítottam a fejem, hogy odanézzek, és akkor…És akkor történt, hogy először megláttam Antai-Kelemen Ádámot, Cortezt. Abban a pillanatban, ahogy megláttam, görcsbe rándult a gyomrom, és úgy éreztem, muszáj lehajtanom a fejem, és úgy tenni, mintha csinálnék valamit, máskülönben elárulom magam. Deszkás cipőt, farmert, és bőfazonú fehér pólót viselt, fél vállán hanyagul lógott a hátizsákja, másik kezében a gördeszkáját tartotta. Összevissza meredező haja csak látszólag állt szerteszét, egyébként gondosan megcsinálta, és pont úgy nézett ki, ahogy kell, és ahogy jól áll neki. A folyosó végén Ricsivel beszélgetett, aztán szép lassan minden osztálytársunk köré gyűlt, és hallgatták.
Zavartan turkáltam a szekrényemben, csak néha néztem fel egy-egy pillanatra. — Nézd, megjött Cortez! — jelentette be Virág.
Mintha magamtól nem vettem volna észre.” (részlet a könyvből)
