Elena Armas

De van időm, Catalina. Ami azt illeti, rengeteg. – Még a kocsi sötétjében is éreztem, hogy az óceánkék szempár olyan őszinteséggel néz rám, amire nem voltam felkészülve. – Csak olyanra várok, aki meg is érdemli.

Úgysem tenné. Nem azért, mert képtelen rá, hanem mert semmi értelme nem volt annak, amit mondott. E

Elvihetem őt.

A nővérem esküvőjére.

Annak az esélye – magyaráztam Rosie-nak –, hogy tényleg komolyan beszél, kábé akkora, mint annak, hogy Chris Evans felbukkanjon a semmiből, és szerelmet valljon nekem. – Színpadiasan körülnéztem.

Aaron Blackford, a kollégám és a végzetem, soha nem tenne ilyen ajánlatot. Soha, de soha.

Mit számít még egy hazugság annyi után, nem igaz?

Nyavalyás, kék szemű ördög.

kellett volna és nem is akartam tudni: hogy középkorú szomszédom semmit sem visel a köntöse alatt. A világon semmit.
A látvány legalább annyira lesokkolt, mint a cementdarab, amely majdnem eltalált a kanapé felé menet

Követtem a tekintetét.
A kezem. Erősen szorítottam a karját. A kart, amely, csak most láttam, rendkívül erős volt. Csupa izom. Kőkemény. Feszes.
Egyszerre néztünk fel, csodálkozva bámultam a barna szempárba

Valamivel, ami majdnem olyan szórakoztató, mint az evés, ám jóval kevesebb ruhában csinálják