Ez a vézna, törékeny, befelé élő és belülről izzó — ugyanakkor a külvilágot minden érzékével magába fogadó s éles szemmel figyelő — költő, akiről nemcsak a valais-i parasztok, de a végső perceiben vele lévő ápolónő sem tudja, hogy költő, ő, aki sorstalan-nak mondotta magát, hihetetlen energiával és megfeszített munkával jutott el végül is vállalt sorsáig, ifjúkori virtuóz — olykor üres — verseitől a megszenvedett nagy költészet csúcsaira. Útját és teljesítményét Keresztury Dezső (felejthetetlenül szép szavakkal) így értékeli: „Feminin — mondták róla nemegyszer az őserő megszállottjai, holott keményebb volt sok büszke férfiszellemnél, kitartóbb sok szívós parasztnál, mívesebb a munkapadok népénél. Életműve egyetlen nagyarányú épület, olyan, amilyet — még ha tele van is a részletek finom csipkézetével — csak férfimerészség álmodhat meg s férfimunka emelhet fel. Jelképrendszerének részleteit hatalmas ívek foglalják össze, egyik a másikat magyarázza, értelmezi, egészíti ki. Így van ez nagy kortársának, Adynak költészetében is, amelynek nem méltatlan nyugati rokona Rilkéé. Ahogy nem méltatlan párja egy gótikus torony a Gangesz partján emelkedő építészeti csodáknak.”Szabó Ede
