A toszkán ékszerész öröksége

Felkapcsolta a villanyt. Felállt, és beengedte a kutyát, de furcsa módon Argento is ott állt Beppe mögött. A macska és a kutya soha nem aludtak a hálószobában. A kutyának a lépcső alatt volt az ágya, a macska pedig, amennyire Olimpio tudta, addig bolyongott éjszaka a házban, amíg nem talált egy kedvére való könyvespolcot.
Lenézett az állatokra.
– Mitévők legyünk, barátaim? – kérdezte hangosan. Megfordult, hogy visszabújjon az ágyba, de ahelyett, hogy a saját oldalára ment volna, Mateldáéhoz lépett. Becsusszant a takaró alá. Lekapcsolta a villanyt, a kezét összekulcsolta a feje mögött, és úgy nézett fel a sötét mennyezetre, mintha az egy színház üres színpada lenne. És a színpadon megjelent a fiatal Matelda. Olimpio csatlakozott hozzá, már abban a pillanatban, amikor először találkoztak. Végignézte, ahogy szerelmük története kibontakozik. Emlékezett arra, hogy Matelda mit viselt, hogyan mozgott, emlékezett az illatára és a mosolyára. Ő volt az egyetlen nő az életében, akivel beszélgetni tudott, és mivel úgy gondolta, hogy ez lehet a boldog házasság kulcsa, folytatta a beszélgetést. Egyetlen nőt szeretett, és micsoda nő volt!
Beppe felugrott az ágyra, és Olimpio mellkasára hajtotta a fejét. A férfi gyengéden megveregette a kutyát, amikor érezte, hogy négy puha macskatalp sétál fel a lábán a mellkasáig. Argento elhelyezkedett a párnán Olimpio és a fejtámla között. A három gyászoló hamarosan álomba merült, és együtt aludtak egészen hajnalig.

Elmondtam az unokáimnak az elefánt történetét, amelyet Pietro Cabrelli, az apósom mesélt el nekem. Ő egy embertől hallotta, akivel sok-sok évvel ezelőtt Indiában találkozott. A történet végén az elefánt meghal, de én az évek során megváltoztattam a befejezést, mert úgy láttam, a gyerekek megijednek tőle, ezért életben hagytam az állatot. Kedves család, ti magatok írjátok a saját sorsotokat! A ti kezetekben van a történetetek vége, és egy új történet kezdete minden alkalommal, amikor egy baba születik. Isten tudja, hogy mit cselekszik!

MANIFESTO DELLA FAMIGLIA[107]

Család. Mi vagyunk az istálló, a cirkusz és a színpad, a fórum, a játéktér és a pálya. Mi vagyunk a szerkezet, az építmény és a bástya. Mi vagyunk a megnyugvás, a vigasz és az álom; a köztünk lévő kapcsolat a táplálék és a remény. Ha a család fennmaradását a szeszélyre vagy a véletlenre bízzuk, azt tekintsük elhanyagolásnak, és a család a gyökerénél pusztul el. A családot a munka, a szórakozás és az ambíció fölé kell helyeznünk. Kell hogy legyen egy tervünk a növekedéshez és a gyarapodáshoz. Család nélkül az élet kevesebb: események puszta sorozatává, unalmassá, nyomorúságok litániájává és a magány felé tartó vánszorgássá válik. Közös cél nélkül a termelékenység és az igyekezet helyébe lassú hanyatlás lép, amelyet a nélkülözés követ. Ha a család elbukik, a világ is elbukik.

Egy család csak annyira erős, amennyire a történeteik.

? Hogyan szerethetsz valakit, akit nem ismersz, és soha nem is fogsz, de számodra ugyanolyan valóságos, mint bárki más a családból?
– Nonna is szerette az apját, a tengerészkapitányt, pedig soha nem találkozott vele. Sírt, amikor mesélt róla. Szóval azt hiszem, lehet szeretni valakit, akit sosem ismertél.
– Sírt?
– Igen.
– Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor láttam anyámat sírni. Amikor hazajött a kórházból, sírt, miközben szétszedte a mózeskosarat. Fehér fonott kosár volt, és apró sárga masnikkal díszítette. Napokig dolgozott rajta.

Anya és Nino bácsi az évek során úgy rakták ki egymást a szigetre, mintha üdülési jogot vásároltak volna rajta.
– A szigetre?
– Így neveztük azt a helyet, ahová Mama az öccsét száműzte, amikor nem beszélt vele. Soha nem meséltem neked róla, mert nem akartam, hogy az öcséddel ti is ezt a hülyeséget csináljátok.

Barátaim, szeretném megköszönni, hogy mindannyian udvariasan bántatok velem, ahogy egyre öregedtem, és elfelejtettem a tényeket, a történeteket és a számokat. Naponta egy-egy emlékezetkiesés nem sokat számít, de ha idővel összeadódnak, földcsuszamlás lesz belőlük, amit öregkornak hívnak. Emlékezzetek rám a romok között!
Ezekről az ékszerekről ti jutottatok az eszembe. Gondoljatok hát rám, amikor viselitek őket!

Sok csók,
Matelda (Mama, Nonna, az öregeknek Picci)

Szeretett családom és barátaim!

Ami ebben a dobozban van, az már történelem. Az én történelmem, és most már a tiétek is, mert most a tiétek lesz belőle egy-egy darab. Mindegyikőtöknek van benne valami. Lehet, hogy nem fog tetszeni, amit kiválasztottam nektek, de idővel meg fogjátok érteni, hogy számomra fontosabb volt a választás aktusa, mint az, hogy elnyerjem a tetszéseteket.
Az egybegyűltek mindannyian nevettek. Nicolina folytatta az olvasást.

Mielőtt Nicolina kiosztaná az ajándékokat, szeretnék köszönetet mondani neki és a fiamnak, Matteónak. Köszönet a házastársaiknak, Giorgiónak és Rosának is. Köszönet az unokáimnak, Aninának és Giacomónak, Serenának és Arturónak. Köszönet a testvéremnek, Ninónak és feleségének, Patriziának, valamint a lányuknak, Annának. És mindenekelőtt pedig köszönet a szerelmemnek és férjemnek, Olimpiónak, akinek el kellett viselnie az ostobaságaimat, de ezt mindig nagyon kedvesen tette. Jó életet teremtettél a számunkra, és nagyszerű gondviselője voltál nagyapám és apám családi vállalkozásának!

kapuja nyílt. Az ég volt az, ahová Matelda elindult. A lelke a felhők kapuján át felemelkedett a csillagok brokátjáig, ahol újra megtalálja majd az édesanyját.

Bár a tenger egész életében hívogatta Mateldát, ez csak egy csali volt, hogy felkeltse a figyelmét. Valójában a fölébe boruló égbolt volt az, amelyből az örökkévalóság