Menedék

A szoba és a Hívnak a csillagok című New York Times bestsellerek szerzőjétől
«olyan intenzív, mint egy túlnyomás alatt levő kuktafazék»
Margaret Atwood
Három férfi maga mögött hagyja a világot, útnak indulnak egy kis hajóval egy sziget felé, amelyet vezetőjük álmában megpillantott. Csak a hitük vezeti őket.
Írország, hetedik század. Artt tudós és pap, aki álmot lát, amely arra indítja, hogy hagyja maga mögött a bűnös világot. Magával visz két szerzetest — az ifjú Triant és az idős Cormacet, és a Shannon folyó mentén haladnak, hogy keressenek egy eldugott helyet, ahol kolostort alapíthatnak. Kiérnek az Atlanti-óceánra, ahol egy sziklás, meredek partú, kietlen szigetbe ütköznek, amelyen több tízezer madár él. Isten dicsőségére birtokba veszik. Hogyan lehetséges a túlélés egy efféle elhagyatott helyen?
„A Menedék földöntúli, meditatív légkört teremt, amelyet át tud érezni bárki, aki hajlandó elgondolkodni azon, milyen áldással és milyen áldozatokkal jár, ha életünket egy spirituális ügynek szenteljük. […] Donoghue ravaszul szövi a szálakat, hagyja, hogy három szereplője belakja saját szerepét. A sziget erőforrásainak ostoba elpusztítását korunk olvasói is értik, Donoghue azonban nem hajlandó a szereplőket a jelenkori krízisek szimbólumává degradálni. […] A hatás elragadó, néha felkavaró és végső soron döbbenetes.” -Washington Post
„Nyomasztó a huszonegyedik századi élet? Azt kívánjuk, bárcsak eltűnhetnénk, akár csak pár órára is egy régebbi, egyszerűbb, tisztább életbe? Nos, nem sok tisztább hely van, mint egy kivételesen barátságtalan sziget Írország nyugati partjainál, amelyen csak egy hatalmas lundakolónia él, valamint három súlyos felszereltségi problémákkal rendelkező hetedik századi szerzetes. Az ír-kanadai Emma Donoghue (A szoba, A csoda) zseniálisan kivitelezett, minden ízében lebilincselő új regényében egy Artt nevű istenfélő utazó tudós pap álmot lát, miszerint keresnie kell egy mindentől távol eső szigetet, amely nem áll kapcsolatban a bűnös és tunya modern világgal, és ott kolostort kell építenie. Minimális felszereltséggel vág útnak („Isten majd ád mindent”, vallja), és magával visz két meglepett, de hozzá hű tanítványt: a furcsa, de tengert ismerő fiatal Triant és a harcban edzett, idős korban megtért Cormacot. Csónakban ülnek, iránytűjük csak a hitük, és felfedezik a ma Michael— szikla néven ismert szigetet (talán emlékeznek rá, itt él az idős, szakállas Luke Skywalker az egyik végtelenül hosszúra nyújtott új Star Wars-filmben). Donoghue mesteri, szinte hipnotizáló részletességgel mutatja be a sziget kopár felszínét és makacs új lakóknak az életben maradásért folytatott munkáját, ugyanakkor ennek a kivételes regénynek az ereje az, ahogyan a szerző visszafogottan, drámaian megmutatja a hit és a túlélés, az engedelmesség és az önfenntartás közötti konfliktust. — Lit Hub
„Donoghue időnként elszakad a jelen kortól, így tette ezt most is, nem szakadt el azonban attól, hogy lebilincselő történetet szőjön pontosan megrajzolt szereplőkkel. […] Minimális cselekménnyel teremt feszültséget, a szerzetesek közötti konfliktusok akkor teljesednek ki, amikor Trian megbetegszik, és kiderül a titka. Artt bigott reakciója kiprovokálja a regény megnyugtató végkifejletéhez vezető konfliktust. A szoba című regényhez hasonlóan ezúttal is szűk terekben zajlanak a feszültséggel teli párbeszédek, ebből a középkori kiruccanásból hiányzik ugyan az előző regény tágabb értelmezési lehetősége, de a szerző kalandvágyóbb rajongóinak tetszeni fog a nehéz téma megjelenítése. Ez a regény a tehetséges szerző egy újabb szép munkája.” — Kirkus